Никита

A határidő tegnap volt. Vannak, akik előre megcsinálják, és vannak, akik mások történeteiből tanulnak az „előre”-ről. De én elmentem otthonról: a feladatok nyitottak, kint vagyok, éjszaka van, nevetek. „Ó, ez ma van?” – három szó, ami a keddet sprintté változtatja. Holnap másképp kezdem. Pontosan annyiszor mondom, ahány holnap van.

Egy stand-up comedy előadás a vicc legőszintébb próbája: ha csak a partnered nevet, akkor a vicc mindkettőtöknek szólt.

A páros előadásokban a legjobb az a pillanat, amikor mindketten elfelejtik a megszokott rutinjukat, és elkezdenek őszintén beszélgetni.

Megegyeztünk, hogy nem szakítunk félbe. Körülbelül négy percig bírtuk – és ez, őszintén szólva, rekord.

Minden alkalommal, amikor megígérem magamnak, hogy korán lefekszem, a telefon benyom egy újabb videót, és negyven perc után már nem számít.

Minden alkalommal, amikor megígérem magamnak, hogy korán lefekszem, a telefonom egy újabb videóval kér meg. Negyven perccel később a sötétben fekszem, és a mosómedvén nevetek, akinek a hete egyértelműen rosszabb volt, mint az enyém.

Itt mindig ugyanaz a helyzet: egy folyosó, egy fal, és a gondolat: „Miért csinálom ezt egyáltalán?” Az első nevetésnél elmúlik.

Egy előadás legjobb öt perce azok, amelyeket nem írnak meg. Ezeket lehetetlen megismételni egy második színpadon.

Minél kisebb a terem, annál ijesztőbb: egy nagyban nem látni arcokat, de itt mindenkit látni lehet, aki nem nevet.

A színpadi partnerem. Ő nevet először a vicceimen – kellemesek és gyanúsak is egyszerre.

Rögtön elintézzük, amíg még emlékezünk a szobára. Egy nap múlva már csak a saját arcodra emlékszel.

Megismétli az üzenetet, én meg úgy teszek, mintha nem aggódnék. Mindketten hazudunk.

Se állat, se jel, se zene. Csak egy mikrofon – és azonnal meg lehet mondani, hogy működik-e a vicc vagy sem.